A parentifikáció -a gyerek kénytelen a szülő szülőjévé válni- nem ritka jelenség. Sokak azt gondolják, hogy ez csak akkor alakul ki, ha pl. a szülő tartósan megbetegszik, vagy alkoholista, vagy netán az egyik szülő meghal, vagy válás estén, tehát jól látható, egyértelmű dolog történt, ami miatt a gyerek idő előtt kénytelen saját magát és akár a szülőjét is ellátni.
Valójában viszont sokkal mélyebb okokra vezethető vissza ez a jelenség.
Újabb, csecsemőkön végzett vizsgálatok szerint a parentifikáció inkább már következménye a korábban megélt biztonság hiányának. Ugyanis, amikor a csecsemő megtapasztalja, hogy anya nem tud/képes/akar ráhangolódni az ő szükségleteire -röviden: mikor miért sír, mitől érzi jól magát- akkor kénytelen ő ráhangolódni anya hangulatára és aszerint próbál ő alkalmazkodni a túlélése érdekében. Tehát, az esetleges későbbi traumát is megelőzte az, hogy a szülő nem volt elég erős, határozott, kiegyensúlyozott, így már a traumát is bizonytalanul, vagy éppen az egyensúlyának teljes elvesztésével reagálta le…
A bizonytalan szülő gyerekének így azok a képességei fognak erősödni, amivel mindig a másikra, a környezetére fog tudni –volt kénytelen– ráhangolódni és minden olyan képessége a háttérben marad/ki sem alakul, amivel saját érzéseire, fizikai, érzelmi szükségleteire tudna reflektálni.
Ebből fakad az a működési mód, ami egy párkapcsolatban is kialakítja azt a felállást, játszmát, hogy: „csak az a fontos, hogy Te boldog légy, én ettől vagyok boldog/nem számítok”.
Egy terápiás helyzetben szokott kiderülni, hogy aki így volt kénytelen felnőni, az olyan egyszerű kérdésekre sem tud válaszolni, hogy: „Hogy érzi magát?”, „Mit szeretne?”, „Mire vágyik?”…hiszen azt „tanulta”, hogy az ő érzései, szükségletei nem fontosak, anya/apa szükségletei fontosabbak, mint az övé…
Ebből a nagyon mélyen rögzült sémából nem könnyű, de nem lehetetlen gyógyulni, viszont -tapasztalatok szerint- szükséges hozzá a terápiás kapcsolat, folyamat, mert párkapcsolatban biztosan olyan párt választ magának, ahol a másiknak pont erre figyelemre, gondoskodásra van szüksége, így együtt fenntartják az állapotot, vagyis nem segítik egymás gyógyulását…
Munkám során sokszor hallom azt a mondatot, hogy: „stressz-evő vagyok”. A jelenség azt takarja, hogyha az illető stressz helyzetbe kerül, szinte ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy egyen, mert ha nem, nem tud megnyugodni. És valóban, Bővebben...
Nem csak az ukrajnai háború kapcsán osztom meg ezt a gondolatmenetet, hanem mert ugyanennek a belső háborúnak a következménye: – a (bármilyen szempontból) kisebbség gyűlölete – a (bármilyen szempontból) másság gyűlölete – a (bármilyen szempontból) Bővebben...
…hogy nem tettünk meg az életben? Egy ápolónő, haldoklókkal folytatott beszélgetések alapján írt egy könyvet (Ware Bronnie: Életköny), amelyben azt foglalta össze, mik azok a dolgok, amiket a legtöbben megbántak életük végén. Az öt leginkább Bővebben...
0 hozzászólás