42 hozzászólás

Csizi András · 2017. november 23. csütörtök – 21:43
Kedves Érdeklődő,
Köszönöm bizalmát! Először hadd szögezzem le: nem vagyok doktor, mentálhigiénés szakember, valamint képzésben lévő család- és párterapeuta vagyok.
Leveléből nekem az derül ki, hogy -annak ellenére, hogy azt írta: „problémáink a férjemmel szeptemberbe kezdődtek”- már korábban is lehettek problémáik, mert később azt írja: „…nem igazán érdekelte” az, amit történt. Feltételezem, hogy ez már korábban is így lehetett: a férje már nem úgy, nem olyan mértékben érdeklődött Ön iránt, ahogy az Önnek jó lett volna.
Talán ezért lehetett az, hogy jött valaki, aki által Önnek „sikerült féltékennyé tennie” a férjét. Viszont a férje ennek hatására nem jobban kezdett érdeklődni Ön iránt, hanem megsértődött, bezárkózott. Úgy tűnik most tudatosult benne, hogy akár el is vesztheti Önt, de nem tudja kezelni ezt a helyzetet. Kialakult benne a „se veled, se nélküled” állapota.
Erről bővebben itt írtam: https://archiv-csiziandras.hu/2017/09/14/parkapcsolatok-fejlodese/.
Én úgy látom, hogy a fő probléma az, hogy -talán a gyerek születése után?- eltávolodtak egymástól.
Nem tudom mennyit beszélgettek erről? Mire lenne Önnek szüksége valójában?
Ha ezeket sikerül megfogalmazni, de nincs eredménye a beszélgetéseiknek, érdemes párterapeutát is felkeresni aki segíthet kimozdulni ebből az elakadt helyzetből.
Üdvözlettel: Csizi András

Csizi András · 2017. november 16. csütörtök – 14:00
Kedves Krisztina,
Köszönöm bizalmát! Először hadd szögezzem le: nem vagyok dr. mentálhigiénés szakember, valamint képzésben lévő család- és párterapeuta vagyok.
Nos, leírása alapján azt látom, hogy az eredeti családjától kapott negatív hatások összessége ért el Önnél egy olyan határt, amit már nem tud tovább egyedül kezelni. Az, hogy „lelki fájdalmat csak testivel tud kiváltani”, valamint, hogy autóval „száguldozik” -ami ugye ön- és közveszélyes- komoly agresszió/indulat kezelési problémákra is utal.
Első körben én azt javaslom, hogy keressen meg egy pszichiátert, aki tud olyan gyógyszert javasolni, ami segít kordában tartani az indulatait, hangulati ingadozásait. Ha a gyógyszer beáll -ami általában 2-3 hét- mellette/utána tudok elképzelni egyéb lelki segítő/terápiás módszert is.
Ha gondolja, javaslok Önnek pszichiáter kollégát, aki szívesen fogadja. Ez esetben kérem írjon nekem üzenetet itt: https://archiv-csiziandras.hu/kapcsolat/
Üdvözlettel: Csizi András

Csizi András · 2017. október 13. péntek – 12:33
Megj: a kérdező kérésére e-maiben írtam választ.

Csizi András · 2016. június 3. péntek – 10:53
Kedves Kleopátra,
Köszönöm, hogy írt! Ahogy levélben is írtam: elnézését kérem a késői reakcióért, de mostanában sok dolgom volt.
Nos, elöljáróban annyit szeretnék mondani, hogy -bár többféle megfogalmazás, irányzat létezik, de nekem ez a rövid elég jól összefoglalja a lényeget- egy érett párkapcsolat olyan, mint egy „3 lábú szék”. Ez a 3 láb:
1. Szenvedély: ami nem csak a szexualitásban megjelenő szenvedélyt jelenti ez esetben, hanem a személyiség szenvedélyességét is az élet egyéb területén + ennek a megélésének és kimutatásának a képességét is.
2. Intimitás: amit itt szintén nem csak a testi kapcsolathoz kötődő -érintés, simogatás, ölelés- intimitást jelenti, hanem a lelki intimitást is, ami arról szól, hogy képes vagyok az érzéseimet, gondjaimat kifejezni, elmondani, bízom a páromban annyira, hogy megérti, elfogadja (akkor is, ha nem tud segíteni), és ami szintén fontos: ugyanezt a bizalmat, megértést: intim légkört tudom biztosítani a páromnak is!
3. Elköteleződés: ez röviden az, ami: döntöttem a párom mellett. Nem bizonytalankodom, nem vacilálok stb. felvállalom őt.
Ezek alapján már talán Ön is érzi, hogy „melyik lába(i) lehetnek rövidebb(ek)” ennek a széknek, ami miatt „billeg” maga a kapcsolat.
Leírása alapján azt érzékelem -ami nyilván csak egy kis szelet az Ön által megélteknek/történteknek- hogy Ön még nem köteleződött el ebben a kapcsolatban. És ezt nem csak azért mondom, mert „ital hatására majdnem félrelépett”, hanem mert sokáig el sem merte mondani a párjának.
Ez felveti a lelki intimitás kérdését is, hogy miért nincs vagy nem elegendő ahhoz a bizalom, hogy akár még egy ilyen „ciki” történetet is meg lehessen osztani! és miért nem jutnak el a megbocsájtásig?
De vannak olyan nézetek is -Pl. Popper Péter is erről beszélt- hogy az ilyen jellegű, amúgy nem fontos félrelépéseket el sem kell mondani. Szerinte önállóan kell viselni a terhét -ha valaki érez ilyet- és nem kell a másikra áttenni ezt. Azt hozzáteszem, hogy abban az esetben ő sem megengedő, ha valóban fontos 3. személyről, félrelépésről, szerelemről van szó, mert akkor azt azonnal ki kell mondani, felvállalni és megszakítani a meglévő kapcsolatot.
Én azt mondom, hogy egy érett kapcsolatban nem fordulnak elő az ilyen félrelépések, ezért ez a kérdés fel sem merül.
Önnél azt tartanám fontos kérdésnek, hogy válaszoljon magának, hogy: Akarja-e valóban a kapcsolatát tovább folytatni? Annak fényében is megvizsgálva az érzéseit, hogy a párja nem hisz Önnek, másrészt, hogy: „Azt mondja küzdjek érte”. Ezzel ugyanis azt üzeni Önnek, hogy: „nem bocsájtottam meg”…
Szerintem akkor sem fog, ha Ön „küzd érte” -mellesleg ezt sem teljesen értem, hogy mit jelent „küzdeni”??? nem elég önmagának lennie a kapcsolatban? ehhez képest mi az a plusz, amit vár? az a plusz valóban Ön, vagy csak egy szerep, amit „eljátszik a kedvéért”???- hanem inkább azt látom belőle, hogy „maga alá”, megalázkodásra, bűnbánatra, a bűnös szerepének eljátszására kényszeríti hosszabb távon is, amivel persze az jár, hogy saját magát helyezi egy magasabb erkölcsi pozícióba. Viszont ezzel azt éri el, hogy Ön megszűnik társnak lenni, „alattvaló lesz”, ő meg az „uralkodó”/”bíró.
Ennyi jutott eszembe írásáról, nem tudom mennyire segít annak eldöntésében, amit szeretne: „nem tudom mit csináljak”.
Tisztelettel: Csizi András

Kleopátra · 2016. június 3. péntek – 11:28
Köszönöm hogy válaszolt! Üdvözlettel:Kleopátra

Csizi András · 2016. március 20. vasárnap – 14:21
Kedves „Csibe”,
Köszönöm, hogy megtisztelt kérdésével (én ismeretlenül nem szoktam tegeződni).
Azt kérdezi tőlem, hogy tudná a közvetlen főnöke rigojáit kezelni!?
Nos, erre azt tudom mondani, hogy: fogalmam sincs…
Levele alapján bennem a következő kérdések, gondolatok merültek fel:
1. Miért fontos Önnek, hogy megfeleljen a közvetlen főnöke minden elvárásának annak ellenére, hogy ezeket Ön is „rigojáknak” nevezi?
2. Miből gondolja azt, hogy Önnel probléma van, ha -mint írja- másfél éve itt dolgozik, egy hónapja határozatlan időre meghosszabbították a szerződését és a nagyfőnökök is elégedettek Önnel?
3. Milyen konkrét gonoszságra gondol, mikor azt írja, hogy a „nők néha milyen gonoszok tudnak lenni egymás között munkahelyi közegben”?
4. Mi motiválja abban, hogy egyedüli külföldiként dolgozzon olyan környezetben, ahol -mint írja- „birka-csürhe” veszi körül?
5. Mi az, ami örömet okoz Önnek a munkájában, miért szereti csinálni? -> erről nem olvastam az írásában.
Várom válaszait!
Üdvözlettel: Csizi András

Csizi András · 2015. július 14. kedd – 04:30
Megjegyzés: azóta beszéltünk telefonon

Csizi András · 2015. április 29. szerda – 06:41
Megjegyzés: a válasz e-mailben ment

Csizi András · 2015. április 29. szerda – 06:41
Megjegyzés: a válasz e-mailben ment

Csizi András · 2014. október 30. csütörtök – 16:00
Kedves Henrietta,
Köszönöm, hogy megtisztelt bizalmával!
Nos, ha röviden szeretnék reagálni, akkor: azt sejtem a problémájának hátterében, amit az első mondatában írt (így rövidítve): „nem érzem boldognak magam”. És ez független a párjától még akkor is, ha most persze úgy érzi, hogy „miatta” van, „ha ő más lenne, jobban szeretne, akkor nem lenne semmi baj”.
Hosszabban azt tudom mondani:
Elsőként a boldogságra: hétköznapi szinten sokat használjuk ezt a szót és általában egy folyamatosan fennálló állapotot értünk rajta. Általában kötjük is „feltételekhez”, amiket ha elérünk, meglépünk, akkor boldogok leszünk: „ha lesz pasim, akkor boldog leszek, ha lesz pénzem, akkor boldog leszek stb.” Aztán mikor elérkeznek ezek a „mérföldkövek”, a boldogság mégsem jön…
Szerintem az állapot szerű boldogság nem elérhető. A boldogság inkább csak, mint „ajándék” élhető meg, pillanatokra.
Ami, mint állapot elérhető, az az elégedettség. Ha elégedett vagyok magammal, a körülményeimmel, a körülöttem lévő emberekkel, akkor könnyebben tudom a boldog pillanatokat is megélni, befogadni. Az elégedetlenség állapota mindezt „akadályozza”.
Az elégedettség viszont -mint ahogy szerintem minden más is- az önismeretből fakad. Amíg vannak „ismeretlen lelki területei”, saját maga számára is érthetetlen lelki állapotai, érzései, „miért akadok ki annyira ezen?”, „miért fáj ez annyira?”, „miért nem tudom elengedni azt, aki bánt, hazudik nekem, nem úgy szeret stb.”, addig nincs nyugalom, nincs elégedettség sem, hiszen ezek az „ismeretlen eredetű” érzések, reakciók mindig felkavarják.
Ahogy írja: már fizikai tünetei is vannak ettől a helyzettől. Úgy látom, hogy a lelke és egyúttal a teste is „mindent bevet”, hogy maga mellett tartsa a párját, hiszen aki „beteg, rosszul van”, azzal foglalkozni „kell”.
Sokszor kéri, hogy „szeretgesse”. Ebből azt gondolom, hogy Önnek óriási szeretet-hiánya van, ami „mardossa belülről” és amit most a párjától szeretne megkapni. Viszont minél inkább próbálja azt „kiprovokálni”, a párja annál inkább érzi „feladatnak”, „kötelességnek”, ami leblokkolja.
Azt is érdekes, hogy nem azt írta, hogy „szeresse”, hanem „szeretgesse”. Nekem ez azt is mondja, hogy „babusgasson, gondoskodjon stb.”, ami inkább: „ahogy a szülő a gyermekét”.
Az ilyen erős hiánynak „éhségnek” az oka általában a múltban keletkezik abból, hogy a szülő(k) nem úgy, nem azt adták meg Önnek, amire szüksége lett volna. Így a lelkében keletkezett egy „fekete lyuk”, ami minden kívülről jövő szeretetet, gondoskodást „elnyelne”…és az sem lenne elég.
Erre a megoldás, feloldás az lehet, hogy a lelkén belül „gyógyul be ez a seb”, nem kívülről „mástól kapva”. Az vagy van, vagy nincs, vagy olyan, amilyen Önnek jó, vagy nem…de inkább nem. Én úgy látom, hogy amíg ez nincs rendben a lelkében, addig –tudom, ez „csúnyán” hangzik- akármilyen „tökéletes pasi” is van Ön mellett, az sem lesz olyan…
Ezért abban egyetértek Önnel, hogy: „Így nem köthetem össze vele az életemet, mert nem vagyok boldog de elhagyni se bírom.”
Ennek megoldásában tud Önnek segíteni egy külső szakember, aki lehet mentálhigiénés segítő, vagy terapeuta.
Amennyiben további kérdése, kérése van, írjon nekem akár ide, akár e-mailben.
Üdvözlettel: Csizi András

Csizi András · 2014. május 21. szerda – 15:37
Tisztelt Cs. László,
Először is elnézését kérem, hogy csak most reagálok, de több dolgom közbejött, valamint egy technikai probléma miatt nem jelent meg a honlapomon a „Kérdezz-Felelek” oldal. Ezt tegnap délután sikerült megoldani.
Köszönöm, hogy megtisztelt bizalmával!
Nos, nekem írása alapján olyan, mintha függetlenül a konkrét „életterétől” mindent áthatna egyfajta „erőtlenség”, „hiábavalóság” érzése. Mintha elveszett volna a cél: „merre is menjek tovább, mit tegyek, hogy jól érezzem magam?”
Több dolog jutott eszembe erről:
Az egyik, az „élet közepi válság”. Az élet felénél a visszatekintés „mérlege” lehet „negatív” a tervekhez képest. Pl.: „Bár van házam/lakásom, autóm, munkám, stb. de nem vagyok boldog/elégedett. Az nem lehet, hogy egész további életemben csak dolgozom és kész.
Családot alapítottam, de elváltunk, nem úgy sikerült, ahogy elterveztem…Összességében nem tudom, hogyan/mivel/kivel töltsem életem második felét!? Mi is a célja az életemnek?”
A másik, ami eszembe jutott, az a „férfivé válás folyamata”, amit a mai modern társadalmi berendezkedés nem feltétlenül támogat. Ha megnézzük, a gyerekeket születésétől jórészt nők nevelik. A válások miatt az anya sokszor marad egyedül, az óvodában 99%-ban óvónők vannak, az általános iskolában tanítónők és később is a tanárok nagy része nő. Ennek okait hosszan lehetne fejtegetni, itt most csak mint „tényeket” említem.
Ebből egyrészt az következik, hogy a fiúgyermek előtt kevés valódi –közvetlen- férfi minta van. Ilyenkor nagyobb hangsúlyt kaphatnak a távoli, közvetlenül nem megtapasztalható minták: sztárok, munkahelyi- politikai vezetők stb. Itt előfordulhat „túl-idealizálás”, ami okozhat a lélekben olyan érzéseket, hogy: „én sosem lehetek olyan erős/gazdag/sikeres/sármos stb.”…
Másrészt van egyfajta társadalmi és kulturális hatás, elvárás, „szokás” is, miszerint: az intézményes tanulás –ami inkább legyen főiskola/egyetem, mint szakmunkás iskola- után az ifjú menjen dolgozni, legyen sikeres, „csináljon karriert” és ezzel együtt alapítson családot is.
Tehát vagy nem, vagy viszonylag kevés idő telik el a szülői családból való kikerülés valamint a másik: a saját család alapítása között. Vagyis a férfi léleknek nincs ideje, lehetősége, tere megtapasztalnia önmagát.
Minden „primitív társadalomban”, közösségben volt/van férfivé avatási szertartás, folyamat, amiknek fő közös vonása az, hogy az ifjút kiveszik a biztonságos családi körülmények közül, próbáknak vetik alá, amiben megtapasztalhatja saját erejét, felfedezheti külső és belső korlátait, megküzdhet külső és belső „ellenségeivel”, félelmeivel. Majd ha ez sikerül neki, akkor ezzel a megtapasztalt, megszilárdult erővel, „identitással” léphet be a férfiak világába, ahol jogokat és lehetőséget kap arra, hogy elkezdje a saját életét: családot alapítson, beleszóljon a közösségének életébe, gyarapításába.
Ennek a modern társadalmakban is volt hagyománya, pl.: a katona évek, vagy akár az inaskodás évei egy mester mellett, ahol megfelelő irányítás, és keretek között megtanulhatta a mesterségének fortélyait. De voltak akik európai tanulmányi útra mentek, több helyen tanulhattak, dolgozhattak, tapasztalhattak. Visszatérve a „saját mester munka” elkészítése lett a folyamat vége, ami szintén az önállósodásnak, felnőtté válásnak is egyfajta szimbóluma.
Sajnos ez a rendkívül fontos rész jórészt –legalábbis Magyarországon- kimarad férfiak életéből, így kénytelenek még nem teljesen éretten egyből apai, családfői szerepben is helytállni. Mindez szintén hozhat hosszú távon problémákat, mert a nem teljesen „megszilárdult” lélek „szétfeszül” az elvárások között. „Mikor vagyok jó apa/férj: ha sokat dolgozom, amivel megteremtem az anyagi biztonságot, vagy ha többet vagyok a feleségemmel, gyereke(i)mmel, akkor viszont az anyagiak válhatnak bizonytalanná…hogy csináljam egyszerre mindkettőt jól?”
A harmadik, ami eszembe jutott, hogy a „depis hangulat”, a depresszió, „lelki erőtlenség” általában elfojtott indulatokból, haragból, dühből fakad. Ezek az indulatok rendkívül nagy erőt képviselnek, így elfojtásukhoz, „lent tartásukhoz” is rendkívül nagy erő kell, amiben „el lehet fáradni”. Másrészt ezzel „fallal” elzáródnak a jó érzések is. Nem, vagy csak nehezen élhetők meg a jó érzések, élmények is.
Pl: ha egy fiú gyermek azt érzi az édesapjától, hogy az nem tud vele mit kezdeni, nem fogadja el, vagy nem tanítgatja, nem foglalkozik vele a korának megfelelő, támogató módon, vagy netán fizikailag/lelkileg bántja is, akkor egyrészt a gyermek lelkében ott marad a mély sóvárgás azután, hogy mégis megkapja az elfogadást, hogy apja büszke legyen rá, másrészt dühös is lesz rá. Ezt a dühöt viszont egyből el is fojtja, mert egy kicsi (~3 év körüli) gyermek gondolkodása, fantáziája még úgy működik, hogy amit ő érez/gondol, az megvalósul, másrészt azt hiszi, hogy a szülő pontosan tudja, hogy mit gondol ő. Tehát egyből bűntudata is lesz a saját „pusztító” dühe miatt, ezért el kell fojtania ahhoz, hogy nehogy megtörténjen, mert akkor „mi lesz velem, nem pusztíthatom el azt, akitől a létem függ”.
A másik, ami ehhez kapcsolódik, hogy a gyermek ebben a korban természetes módon „isteníti” a szüleit. Így ha ők rosszul bánnak vele, nem azt gondolja, hogy a szülei rosszak, hanem azt, hogy: „ha rosszul bánnak velem, akkor biztosan velem van a baj, megérdemlem”. Elkezdi elfogadni azt, hogy ő rossz, „bűnös valamiért”. Így több, kavarodó, olykor ambivalens érzéssel kezd felnőni. „Velem valami baj van, nem vagyok jó, nem vagyok szerethető”, ezzel együtt viszont ott van az a késztetés is, hogy „csakazértis”! Elkezd „túlkompenzálni”, mindent bevetni, hogy kivívja szülei és/vagy a környezete elismerését, ami ugye elvileg azt bizonyítaná, hogy: „mégis csak jó, szerethető vagyok”. Mondjuk elkezd nagyon jól tanulni, sportolni stb.
Azért írtam, hogy „elvileg”, mert a lélekben kialakult hiány sosem tud feltöltődni csupán a külső visszajelzésektől. Olyan, mint egy „fekete lyuk”, bármennyit is kap, ugyan időlegesen enyhül a hiány, de végül mindig marad a mély sóvárgás, elégedetlenség.
Végezetül: természetesen a fent említett gondolatok csak általános meglátások, nem tudhatom, hogy Önnél pontosan mik lehetnek az okok.
Egy segítői kapcsolatban közösen fel lehet tárni az okokat, összefüggéseket és meg lehet találni azokat a belső erőforrásokat, amik meghozzák a lélek gyógyulását, „megelégedését”, növelik az önbizalmat, önismeretet.
Két dolgot tudok javasolni: az egyik, hogyha szeretné, időnként tudunk gondolatokat cserélni, ha van konkrét kérdése, azokra megpróbálok konkrétan válaszolni. Erre az e-mailt javaslom: e-mail küldése.
A másik: keressen magának segítőt, terapeutát lakóhelyén, aki személyesen tud Önnek segíteni.
Várom visszajelzését!
Üdvözlettel:
Csizi András

acsizi · 2013. február 17. vasárnap – 08:22
Kedves Ibolya,
Köszönöm, hogy megtisztelt bizalmával!
Leírása alapján az az érzésem támadt, hogy „ördögi körbe” került azáltal, hogy amit igazán szeretne és amik segítenének kilábalni a depresszióból: munka, barátok, társ stb. pont amiatt nem tud megvalósulni, mert a depresszió és pánik miatt nem tud lépni az irányukba.
Azt írja, hogy gyógyszereket szed, amiket gondolom pszichiáter írt fel. Jelenlegi helyzetében szerintem első körben vele lehetne megbeszélni, hogy mit tudna tenni a gyógyszerek szedése mellett. Tud-e terápiás segítséget adni, ajánlani.
Véleményem szerint a gyógyszerek adott helyzetben szükségesek, de nem elégségesek a gyógyuláshoz. Mindenképpen fontos lenne feltárni a depresszió, a pánik okait. Ehhez folyamatos személyes, terápiás segítségre van/lehet szükség.
A magam részéről csak ezt a helyet tudom ajánlani http://www.tunderhegy.hu/ arra, hogy megerősödjön és egyedül is -és talán gyógyszerek nélkül is- tudja vinni az életét.
Üdvözlettel: Csizi András

Csizi András · 2012. április 1. vasárnap – 19:24
Kedves Anna,
Először is elnézését kérem, hogy csak most írok, de sok dolgom volt.
A másik, amit az elején szeretnék tisztázni: nem vagyok doktor, mentálhigiénés segítő vagyok, de erről bővebben olvashat a honlapomon.
Megmondom őszintén, nekem furcsa volt olvasni az írását. Mert azt írja, hogy abban kér segítséget, hogyan viszonyuljon a kedveséhez, akit szeret, hogy segítsen neki, de nekem úgy tűnik, mintha egyre jobban félne tőle és Ön szeretne inkább segítséget, „védelmet” kapni, mert egyelőre azt látja, hogy a kedvese egyre agresszívebb, kezelhetetlenebb. Nem lehet könnyű Önnek mindezt viselni.
Leírásából számomra az látszik, hogy kedvese tényleg komoly problémákkal küzd, aminek megoldásában szerintem mindenképpen szakértő segítségre van szüksége!
Nem tudom milyen messze laknak Budapesttől, de azt javaslom, hogy mihamarabb keresse, vagy keressék fel együtt ezt a helyet: http://www.tunderhegy.hu/. Ez egy bentlakásos Pszichoszomatikus és Pszichoterápiás-rehabilitációs intézet, ahol akinek van társadalom biztosítása, plusz díjazás nélkül -előzetes bejelentkezés után- fogadják és segítenek megoldani a problémáit.
Ha ez nem megoldható, akkor mégiscsak a háziorvostól kellene kérni egy beutalót a legközelebbi ideggondozóba, vagy pszichiáterhez, pszichológushoz.
Üdvözlettel:
Csizi András

Csizi András · 2012. március 17. szombat – 18:06
Kedves Ágnes,
Köszönöm, hogy megtisztelt bizalmával! Ha nem haragszik, én magázódnék.
Azzal, hogy felismerte: „elakadt”, „nem tudja elfelejteni, megemészteni az elmúlt éveket” és hogy „ez gátolja abban, hogy tovább lépjen”, már megtette az első lépést azirányba, hogy lépjen. Ez fontos!
Én úgy gondolom, hogy bár a problémáknak Önben kell megoldódniuk, ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy egyedül kell ezt megtennie. Vannak helyzetek, amikor segítségre van szükség.
Az alapján, amit ír, nekem úgy tűnik, hogy amellett, hogy a múlt „vad ordibálást, dühöngést, szorongást” (is) jelentett, ott van mellette az az érzés is, hogy „egyszerű, szeretetteljes életet szerettek volna élni”, vagyis „nem úgy sikerült, ahogy szerette volna”. És ezt minden nehéz körülmény, és történés ellenére nem lehet könnyű beismerni, feldolgozni, „elengedni”.
A másik, ami még „a múlthoz kötheti”: hogy jött egy másik nő a férje életébe, aki „kisegítette a gödörből a férjét”. Ez is okozhat Önben egy a fenti érzéshez hasonlót: „nekem nem sikerült”.
A zavar talán ezeknek az érzéseknek a kavarodásából adódhatnak: jó is, hogy el tudott jönni, mert „túlélte”, új kapcsolata van, de közben ott van az is, hogy „nem sikerült”, „csalódtam”, „nem így szerettem volna”.
Az érzéseink: fájdalmaink, örömeink az agy jobb agyféltekéjében tárolódnak, képeznek „lenyomatot”. A jobb agyfélteke sajátossága, hogy nincs idő érzéke, vagyis akár egyszerre tud felmerülni egy gyerekkori élmény a tegnapi veszekedés élményével. Ezért úgy gondolom, hogy Ön is megélheti egyszerre mindazt, amit a múlt jelentett: „jót-rosszat” és amit a jelen jelent most. Mindez addig „kísértheti”, amíg fel nem dolgozódik, „el nem gyászolódik”, helyére nem kerül.
Nos, egyelőre ennyit tudtam írni rövid, de tartalmas levelére. Ha szeretne továbbra is kapcsolatban maradni velem, azt megteheti itt, vagy az e-mailcímemre írva, vagy ha úgy érzi szüksége van személyes segítségre is, kérem keressen mobilon: +36 70 9-388-145, hogy időpontot egyeztessünk.
Üdvözlettel:
Csizi András

Csizi András · 2011. június 15. szerda – 15:54
Kedves Brigitta,
Köszönöm bizalmát!
Ha csak beszélgetni -levelezni- szeretne velem, azt megteheti itt, vagy e-mailben: http://www.augeo.hu/kapcsolat
Ha az a kérdése, hogy a leírt tünetek megfelelnek-e a „pánik betegség” tüneteinek, akkor azt tudom mondani, hogy egy diagnózis felállításához szükséges, de nem elégséges csak a tüneteket összeszeírni, hanem fontos hozzá a személyes találkozás is.
Ezért ha a beszélgetésen túl szeretne magáról, a problémájáról pontos képet kapni és azt szeretné, hogy segítsek a megoldásában, akkor kérem keressen meg az elérhetőségeim bármelyikén, hogy egyeztetni tudjunk egy időpontot.
Akkor elmondom egy lehetséges közös munka kereteit, feltételeit is, ami alapján eldöntheti, hogy szeretné-e.
Tisztelettel:
Csizi András

Csizi András · 2011. június 7. kedd – 09:01
Kedves Marija,
Meg tudja fogalmazni bővebben, hogy mitől fél, mit él át pontosan?
Köszönöm.
Üdvözlettel: Csizi András

Csizi András · 2011. április 19. kedd – 10:09
Tisztelt Beatrix,
Köszönöm, hogy megtisztelt bizalmával.
Mivel állapotát elviselhetetlennek érzi és azt írja nagyon szeretne meggyógyulni fontos lenne, hogy mihamarabb el tudjuk kezdeni a közös munkát, hogy problémájának oka kiderüljön, megoldódjon.
Kérem keressen meg a honlapomon található elérhetőségeimen -ha telefonon keres és egyből nem veszem fel, visszahívom- hogy a részleteket megbeszéljük és dönteni tudjon.
Üdvözlettel:
Csizi András

Csizi András · 2011. április 16. szombat – 21:16
Kedves Angyalboglárka,
Abból, hogy azt írja: „Végre olyan barátom van, aki nem kommentál, tisztel és szeret engem” azt gondolom, hogy előző barátja „kommentálta”, kritizálta nem tisztelte.
Meséljen róla akár itt, akár e-mailben.
Üdvözlettel:
Csizi András

Angyalbogárka · 2011. április 18. hétfő – 08:03
Kedves András,
Nagyon köszönöm a válaszát!:-)
Igen, előző barátaim mindig találtak bennem kifogásolni valót. Hol nem voltam elég felelősségteljes, hol rosszul csináltam a dolgom, vagy nem lehetett rám számítani, vagy nem azt csináltam, amit ők elvártak, és állandó viták voltak.Pl. az egyik barátom lakásfelújításban volt, és hetente legalább háromszor meghívtam vacsorára, mert tudtam hogy nincs konyhája, és rajtam kívül senkije (kivéve sok pénzt). Ehhez képest megkaptam, hogy de hát ő nem háromszor éhes egy héten; vagy egy másiknál volt, hogy mentem hozzá, hogy együtt legyünk, és miután két órát töltött nekem háttal ülve a számítógép előtt, rákérdeztem, hogy hazamenjek-e, erre ideges lett, és azt válaszolta: menjél, bazd meg, majd megsértődött, hogy én megmondom neki mit tegyen. Éreztem magam pocsékul párszor… A legutóbbi a csillagokat is lehozta nekem, és hiába tettem meg én is ugyanezt őérte, az nem számított, mindig ő volt a hős szerelmes, aki mindent megtett értem, de nem érdemeltem meg:-(. Akkoriban emésztettem magam ezen, hogy igen, változtatnom kell, és mindig megtaláltam a hibát önmagamban, éreztem, hogy nem vagyok szerethető, mert nekem változni kell.
Most ilyen nincs, K. elfogad úgy, ahogy vagyok, nem szól meg, nem keres és talál hibákat, csak élvezi, hogy Mellette vagyok. Nincsenek viták, mindent megbeszélünk, és össze is hozunk.
Tisztelettel,
Angyalbogárka:-)

Csizi András · 2011. április 19. kedd – 08:43
Kedves Angyalbolglárka,
Érdekes, amiket ír. Ezek szerint eddig csak olyan barátai voltak, akiktől azt kapta, hogy nem elég jó, nem felel meg az elvárásaiknak, nem szerethető.
Ezekből a kapcsolatokból Ön lépett ki, vagy otthagyták?
A másik érdekes kérdés, hogy miért pont mindig ilyen barátokat „hozott az élet”?
Furcsának tűnhet amit írok, de nekem úgy tűnik, mintha a lelke azt tanulta volna meg eddig, hogy: „egy kapcsolat akkor teljes, ha bántanak is benne”. És most, hogy a barátjától nem ezt kapja „hiányzik”…”Valami nem stimmel, mert nem bántanak, az nem lehet, hogy valami csak jó”.
Mit gondol erről?
Üdvözlettel:
Csizi András

Csizi András · 2011. január 20. csütörtök – 21:07
Kedves Anna,
Köszönöm, hogy megtisztelt bizalmával.
Amennyiben szeretné, hogy személyes, egyéni keretek között segítsek Önnek újra sikeres, vidám, bizakodó nő lenni, kérem keressen meg a honlapon a Kapcsolatok menüpont alatt található elérhetőségeimen.
Ha ezen a fórumon, vagy e-mailben szeretne tovább beszélgetni velem, azt is megteheti…
Várom visszajelzését.
Üdvözlettel:
Csizi András

Anna · 2011. március 28. hétfő – 10:27
Kedves András!
Maradjunk ezen a fórumon beszélgetni.Meditációval nagyon sokat tudtam magamnak segíteni , most már könyebben veszem az akadályokat.Tud-e ajánlani meditácios anyagot?

Csizi András · 2011. március 28. hétfő – 13:47
Kedves Anna,
Rendben, maradjunk ezen a fórumon.
Nem teljesen értem, hogy mit ért „meditációs anyagon”?
Ha abból indulunk ki, hogy a meditációnak két fő „típusa” van:
– Koncentráció
– Szemlélődés
akkor úgy gondolom ezek minden segítő anyag nélkül is gyakorolhatóak.
Nagyon sok módszer és út létezik. Ahogy mondani szoktam: a hegycsúcsra számtalan út vezet fel, és amíg az úton járunk azt látjuk csak, amin haladunk, viszont a csúcson világossá válik, hogy minden út ide vezetett…
Folytatva a hasonlatot: én azt tapasztaltam, hogy akármilyen magasságig is jutottam, újra és újra vissza zuhantam a hegy lábához…
Ami után persze azt gondoltam, hogy az úttal van a baj, ezért mindig másikat próbáltam…Attól persze, hogy valamilyen magasságig eljutottam többet láttam át, mint előtte, amitől azt gondoltam, -amíg fent voltam- hogy itt mennyivel jobb, szebb minden, mennyivel többet látok már a világból, mint lent. És könnyebbnek is éreztem magam…
De aztán elég volt egy „kis szellő” és a terheim újra lehúztak oda, ahol voltam. A sokadik „zuhanás” után jöttem rá arra, hogy előbb talán a felesleges terhektől kellene megszabadulnom ahhoz, hogy „emelkedni tudjak” és élvezzem is a „hegymászást”.
Önnek mik a tapasztalatai?
Üdvözlettel:
Csizi András