Munkám során sokszor hallom azt a mondatot, hogy: „stressz-evő vagyok”. A jelenség azt takarja, hogyha az illető stressz helyzetbe kerül, szinte ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy egyen, mert ha nem, nem tud megnyugodni. És valóban, nincs semmilyen más képessége, eszköze arra, hogy úrrá legyen a számára kellemetlen vagy éppen megoldhatatlannak látszó helyzeten…

Feltárva a mélyebb okokat két -valószínűleg egymással is összefüggő- jelenséget figyeltem meg:

1. Általában kiderül, hogy a kliens származási családjában, akár több generációval feljebb volt olyan, aki bármilyen okból nélkülözött, éhezett, vagy legalábbis: sokszor volt éhes úgy, hogy nem tudta csillapítani az éhségét. Ez sokszor a II. világháború idején éltek generációjára jellemző, de nem ritka a jelen korban is, hogy egyesek szegénységben éltek. Ilyenkor a valós éhezésben felnövő nemzedékben -az állandó hiány, sóvárgás miatt- kialakul egyfajta mélyebb tisztelet az étel iránt -és ebből következően az is, hogy: büntetik azt, aki nem tiszteli- valamint az, hogy „ha már enni van mit, nagy baj nem lehet”. Így válnak olyanokká, hogy náluk első helyek közé emelkedik az étel, az evés és mások -elsősorban a gyerekeik- etetése. A gyerekekben pedig így válik stressz-forrássá az evés és mindaz az a feszültség ami körülötte zajlik. A reakciójuk -más eszközük nem lévén- a tiltakozás, elutasítás lesz, ami ördögi körré válik, mert fokozza a szülő feszültségét: „ha nem eszik, baj lesz”. Mivel a szülő meg van győződve arról, hogy ő csak jót akar, így nagyon hamar lesz a feszültség oka és tárgya a gyerek: „rossz evő”.
2. A másik általános ok, hogy az adott kliens anyukája bármilyen okból sokat szorongott, bizonytalankodott újdonsült anyaként, és így nem tudott ráhangolódni újszülött gyermekének valódi szükségleteire, hanem amikor sírt, mindig az etetéssel válaszolt, megnyugtatás helyett. Így valójában nem a gyereket nyugtatta meg, hanem saját magát, hiszen a gyerek elhallgatott, így „nagy baj nem lehet”. Egy gyerekben viszont csak úgy tud kialakulni az önmagára hangolódás -önreflexió alapjai- képessége, hogyha volt olyan anyukája/gondozója, aki jórészt rá tudott hangolódni. Az ő adekvát viselkedése, szavai kapcsolják össze benne, hogy amit érez, az mi is valójában: éhes, fázik, melege van, görcsöl a hasa, rosszat álmodott stb.
   Tehát ha anya saját maga és így a viselkedése is megnyugtató, akkor a gyerekben kialakul az önmegnyugtatás képessége is, ha nem, akkor következik az, hogy -kis túlzással persze- ha minden szükségletre az étel a válasz, akkor ez fog összekapcsolódni a lelkében mélyebb szinteken és marad meg felnőtt korra is, mint „zsigeri megnyugtató reakció”: „ha stressz van, enni kell!”

A kettő úgy függ(het) össze, hogy azok az anyák választják az etetést mindnek előtt, akiknek családjában megfigyelhető a fent leírt „örökség”.

A probléma megoldása azért nem egyszerű, mert az ok valóban nagyon mélyen gyökerezik, így egy terápiás/segítő folyamatban kell új, más addig hiányzó -önmagára hangolódási, önmegnyugtatási- képességeket kialakítani.

#csiziandras

Fotó forrása: Pixabay.com