Nos, a magam részéről: nem vagyok híve annak, hogy „fentről” mondjanak meg bármit is, hogy mikor, mit szabad/lehet/kell tenni a gyereknevelésben. Más területen sem, de itt pláne nem, mert a fejlődéslélektan elég egyértelmű leírásokat ad arról, hogy a gyermeknek milyen életkorban, pontosan mire van szüksége, nem kell „kitalálni”…

Úgy gondolom, hogy az állam szerepe az lehet, hogy elérhető, ésszerű kereteket, támogatást, lehetőséget biztosítson arra, hogy egy család maga döntse el, hogy mikor, ki, mennyit szeretne otthon maradni a gyerek(ek)kel az első 3 évben.

Lélektani szempontból -bár a férfi, az apa szerepéről rendelkezésre álló tudásunk bőven alatta van a nő, az anya szerepének ismeretétől- azt tudom mondani, hogy a gyermek szempontjából alapvető és meghatározó szerepe az anyának van az első 1-1,5 évben. Erik H. Erikson -az egyik legjelentősebb fejlődéspszichológus- az első évet a „Bizalom verus bizalmatlanság” időszakának nevezi, amiben a „A csecsemők megtanulnak megbízni abba, hogy mások gondoskodnak alapvető szükségleteikről, vagy bizalmatlanok lesznek.”. Ezt a szerepet elsősorban az anya képes betölteni.

De nyilván nem nézhetjük ennyire leegyszerűsítve a kérdést, mert fontos, hogy a gyermek az anyával megélt 1-1-es kapcsolat mellett más kapcsolatokat, sőt az őt körülvevők egymáshoz való kapcsolatait is megtapasztalja, hiszen ezeken a szerep-azonosulásokon, kölcsönhatásokon keresztül alakul ki a saját személyisége, identitása.

Tehát az lenne az ideális -ami ugye nem mindig megvalósítható, de érdemes felé közelíteni- ha úgy, mint régen: több generáció élne együtt, vagy legalábbis közel egymáshoz.

Ha kiemeljük ebből az apa szerepét, mintáját, akkor azt láthatjuk, hogy a hagyományos apa szerep megváltozott. A hagyományos szerepet úgy írhatjuk le, hogy az apa legyen: családfő, családfenntartó, ő adja a család biztonságát, az ő szava dönt, a társadalom felé ő képviseli a családot, olyan kép is van róla, hogy: szigorú, határozott, sőt néha durva is, érzelmeit nem nagyon mutatja ki, erős elvárásai vannak, erkölcsi minta és „törvény” is egyben.

A „modern férfi/apa” szerepére nagy hatással voltak az emancipációs folyamatok (is), a nők vissza/bekerültek a munka világába (már az ’50-es évektől), a család fenntartásában ők is szerepet kértek/kaptak/hárult rájuk, sőt a társadalmi átalakulások ki is kényszerítették a „két keresős családmodellt”. Ezzel párhuzamosan nőtt az apák felé az az elvárás, hogy a hagyományos szerepek mellett legyen családcentrikus is, vagyis: vegyen részt a családi, háztartási munkákban és a gyereknevelésben is.

Én úgy látom, hogy ebbe a folyamatba illik bele az, amiről a cikk is szól: közelebb hozni az apákat a családhoz, ezzel együtt persze segíteni az anyák visszailleszkedését a „munka világába”, hangsúlyozva: ha szeretnének. Hogy ezek a társadalmi folyamatok jók, vagy rosszak, nem tisztem eldönteni, inkább azt szeretném kiemelni, hogy ha már a folyamatok ilyenek, akkor hogy lehet megtalálni az egyensúlyt, vagy legalább a kompromisszumot a család-munka vonatkozásában.

(egy korábbi -2016- írásom egy cikkhez)

Fotó: https://pixabay.com/hu/