„Dolgozat a Waldorf-pedagógiáról 1997”
1997-ben az OTDK-n különdíjat nyertem a „Testnevelés a Waldorf iskolákban – Waldorf pedagógia a testnevelésben?” című előadásommal, dolgozatommal. Az alábbiakban részleteket olvashatnak belőle:
Bevezetés
Hogy dolgozatom témájául választottam a Waldorf-pedagógiát, annak több oka is van.
Az első és legfontosabb, hogy ebben a pedagógiában találtam meg a saját pedagógiai nézeteimet egy sokkal teljesebb és kidolgozottabb formában. Az ennek alapjául szolgáló antropozófikus világszemléletet is bizonyos mértékig magaménak vallhatom, tehát amiről írok, az életem része is, nemcsak egy megvizsgálandó téma.
A második indokomat a magyarországi egészségügyi adatok támasztják alá. Mindenki számára ismert, hogy elsők vagyunk a világon az öngyilkossági haláleseteket tekintve, előkelő helyen vagyunk szív-és érrendszeri megbetegedésekben, alkoholfogyasztásban. Sokat hallani a romló erkölcsökről, a fiatalkori bűnözés terjedéséről, gyermekprostitúcióról, a kábítószer terjedéséről. A tanárok panaszkodnak, hogy a mai fiatalok szemtelenek, sokszor brutálisak, kegyetlenek, kezelhetetlenek, nem érdekli őket se a tanulás, se a munka, nem becsülik meg az emberi értékeket és még sorolhatnám. Ezeket sokan sok felé idézik, mégsem veszi őket elég komolyan senki.
Azt hiszem a fent említett „eredmények” mellett teljesen felesleges a mai ifjúság régiekhez viszonyított nagyobb tudására hivatkozni. Az ember embersége kezd teljesen elveszni, melynek következménye az egyre embertelenebb mesterséges környezet, mely természetesen együtt jár a természeti környezet pusztításával is.
Hol itt a fejlődés ha az egyre növekvő tudásunk eredménye a saját életfeltételeink pusztítása? Hiszen az egyre újabb technikai, orvostudományi, felfedezések is arra szolgálnak csak, hogy az általunk létrehozott „civilizációs betegségeinket” ellensúlyozzák.
Véleményem szerint ezt az egyre romló tendenciát csak egy alapjaiban más pedagógiai, világnézeti változás állíthatná meg. Nem elég az előző „javítgatása”, mert az csak „tüneti kezelés” lenne.
Ezt a véleményemet támasztja alá az új NAT bevezetésének szükségessége is. A NAT „A tanulók személyiségét kibontakoztató pedagógiai folyamat”-ról beszél. A Testi és lelki egészségről szóló részben ezt olvashatjuk: „Az iskolára nagy feladat és felelősség hárul a felnövekvő nemzedékek egészséges életmódra nevelésében. Minden tevékenységével szolgálnia kell a tanulók egészséges testi, lelki és szociális fejlődését. (…) Az egészséges életmódra nevelés nemcsak a betegségek megelőzésének módjára tanít, hanem az egészséges állapot örömteli megélésére és a harmonikus élet értékként való tiszteletére is nevel.” Pedagógusnak lenni óriási felelősség, hiszen rajta keresztül valósulhat meg minden cél és ezek a célok és alapelvek, már egy egészen más hozzáállást kívánnak meg tőlünk, mint eddig. Nem lehet kikerülni a változtatást! Ez nem csak törvényi, hanem emberi kötelességünk is.
A testi és lelki egészségre nevelést azért is emeltem ki külön, mert véleményem szerint ha ez a cél nem valósul meg az oktatásban, akkor az összes többi sem fog, hiszen az önmagával, társaival, környezetével harmóniában élő ember képes csak a saját nemzeti kultúráját, az európai és az egész emberi kultúrát is magáévá tenni és azt gazdagítani.
A Waldorf-iskolák jó példával szolgálhatnak nekünk, hiszen ezekben az iskolákban már több mint hét évtizede folyik az a fajta emberi oktatás és nevelés, amely most az új NAT céljaiban és alapelveiben is megfogalmazódik.
Végezetül egy Zen történetet szeretnék idézni:
„Nan-int az idős Zen mestert meglátogatta egy tudós, hogy a Zenről kérdezze őt.
A mester üdvözölte, bevezette szobájába és teával kínálta. Fogta a csészét és töltött. A csésze tele lett, de ő csak töltött tovább. A tea már folyt le a padlóra.
A tudós egy darabig nézte, de aztán nem bírta tovább, és felkiáltott:
- Nem látja, hogy tele van? Nem fér bele több!
- Mint ez a csésze úgy tele van Ön is előítéletekkel. Hogyan mutassam meg, hogy mi a Zen, ha nem üríti ki a csészéjét?!”
Mindezek fényében szeretném bemutatni a Waldorf-pedagógia lényeges vonásait, sajátosságait, kiemelve nemcsak a testnevelés, hanem az egész oktatási folyamatot átható mozgás, tevékenység, ritmus szerepét is.
Gondolataim olvasmányaimra, Vekerdy Tamás előadásaira, és arra a sajnos csak két hét tapasztalataira épülhetnek, melyet a Pesthidegkuti Waldorf-iskolában tölthettem.
A Waldorf-iskolák általános jellemzése
A Waldorf-iskolák 12 évfolyamos egységes iskolák. Mint már az előzőekben is utaltam rá ennek az iskolának nincs igazgatója, hanem a tanárok un. tanári kollégiumot alkotva szervezik és vezetik a munkát. Minden héten egyszer összeülnek egyik délután konferenciát tartva, melynek fő témája a gyerek-megbeszélés, melyben minden probléma, gond előkerül. Név szerint megbeszélik, melyik gyerekkel mit tegyenek, hogyan segíthetnének neki. Az egész konferencia egyébként két részre oszlik: pedagógiai és technikai részre. Így a tanárok pontos képet kaphatnak arról, melyik osztályban hol tartanak, mit és hogyan tanulnak, ezért tud megvalósulni az az összhang, egymásra épültség, melyekre konkrét példákat is hozok dolgozatom további részeiben. A technikai részben beszélik meg egymással pl.: az oktatáshoz szükséges eszközök vásárlását, vagy szervezési kérdéseket, tehát minden olyan dolgot, ami az iskola zavartalan működéséhez szükséges. A tanári kollégiumnak kezdettől fogva teljes jogú tagja az iskolaorvos is, tehát ugyanúgy beleszólhat az iskola életébe, mint bármelyik tanár. Ezzel megvalósul az egész oktatási folyamat állandó orvosi felügyelete is. Ezzel összefüggésben említem meg, hogy szülő-tanár konferenciákat is tartanak, hogy a szülő is mindent tudjon az iskolában zajló eseményekről, hiszen ez alapfeltétele a harmonikus együttműködésnek. Csak így tud egymásra épülni a szülői és a tanári nevelés a gyermek érdekében. A Waldorf-iskolákban nincs osztályozás! Ezáltal óriási stressztől, nyomástól szabadul fel a gyerek. A megfelelési kényszer nem gátolja a teljesítményét. Természetesen értékelik a gyerek munkáját, fejlődését, de részletesen írásban félévkor és év végén. Ebből a gyerek pontosan magára ismerhet, tudni fogja azt miben és hol kell még javulnia. A gyermekben egyfajta természetes kíváncsiság él a világ dolgai iránt. Ezt, ha a tanár megfelelően fordul felé és nem irtja ki belőle, akkor ez a gyerekben meg is marad. Ezért nincs szükség az osztályzatok, felmérések, vizsgák és egyéb kilátásba helyezett retorziók „motiváló” hatására. Így a gyerek nem az osztályzatért, nem az érettségire, nem a papírért tanul, hanem azért, mert természetéből fakadóan kíváncsi és meg szeretné ismerni a világot. Hogyan tudnak így beilleszkedni a társadalomba az itt végzettek? Hát úgy, hogy egy még 13. évet töltenek el a itt a gyerekek, és ezalatt az egy év alatt felkészítik őket az állami érettségi vizsgára. Németországi több évtizedes tapasztalatok alapján a Waldorf-iskolások nagyobb számban jelentkeznek az érettségi vizsgára, és nagyobb arányban, jobb eredménnyel szerepelnek, mint az egyéb középiskolában végzettek. Pedig őket ugye folyton osztályozták, felmérték, vizsgáztatták az érettségire készítették fel, „megszokták” a stressz helyzeteket, míg a Waldorf-iskolások 12 évig „csak játszottak, szórakoztak”, mégis jobban teljesítettek. Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy míg az állami iskolákból kikerültek között sok a neurotikus, szorongó, asztmás, gyomorfekélyes fiatal, addig a Waldorf-iskolákból jövő gyerekek egészségesebbek, ráadásul kreativitásban, tanulási képességeikben is felülmúlják kortársaikat. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a Waldorf-iskolák beleilleszkednek az adott kultúrkörbe, szűkebb és tágabb környezetükbe. Az európai iskolák a zsidó-keresztény, görög-latin és a germán hit és mondavilág értékeire, erkölcsös embereszményére építenek. Nem vallást oktatnak, hanem az ebben a kultúrában fellelhető értékeket közvetítik, állítják a gyerek elé példaként az erkölcsös, mindig segítőkész, emberi viselkedést.Ehhez kapcsolódnak a Waldorf-iskolák ünnepei, melyek szintén ebből a kultúrkörből táplálkoznak és szintén az emberi cselekedeteket, hősies tetteket állítja előtérbe. Ezáltal itt megvalósul az a cél is, amelyet a NAT „Kapcsolódás Európához és a nagyvilághoz” című fejezetében megfogalmaz. A Waldorf-iskolákban minden hónapban tartanak egy un. hónapünnepélyt, melynek keretében minden osztály 10-15 percben bemutatja, hogy hol tart éppen a tanulásban, mi újat tanultak. Hospitálásom idején láthattam egy ilyen napot. Előre kiírt sorrend alapján következtek az osztályok. Kint az iskola aulájában tornapadokat tettek ki a nézők és a többi osztály számára. Ezekre az előadásokra nem készülnek külön, hanem csakis azt mutatják meg egymásnak, amit egyébként is tudnak. Nem öltöznek ünneplőbe, hétköznapi ruhákban teljesen úgy viselkednek, mintha egy megszokott óra lenne. A tanár is velük együtt részt vesz a produkciókban, és egyáltalán nem „ciki”, ha eltéveszt valamit.Ennek a szokásnak megint csak több jelentősége van. Egyrészt a gyerekek kezdettől fogva szerepelnek, kiállnak és mivel nincs meg előtte az a készülődés, a hibátlanságra törekvés, a stressz, hogy „jaj, nehogy elrontsam!”, ezért itt is teljesen felszabadultan tudják azt produkálni, amit egyébként órán is csinálnának. A másik jelentősége az, hogy a kisebbek látják a nagyobbakat, példaként állnak előttük, törekedni fognak feléjük. A harmadik, hogy ez az alkalom is segíti az iskolának egységes közösséggé válását.Ilyen alkalmak még az év végi nagy ünnepségek, amelyek jellegükben hasonlítanak a hónapünnepélyekre, de már sokkal nagyobb szabásúak. Erre az alkalomra már készítenek jelmezeket, díszleteket az előadásokhoz stb. A Waldorf-iskolák következő jellemző sajátossága, hogy osztálylétszámaik viszonylag nagyok: 30-35 fő. Tapasztalataik szerint erre azért van szükség, mert a kisebb létszámú csoportokban a gyerekek túlságosan a tanítóhoz kötődnek, ami hátrányosan befolyásolja egymás közti kapcsolataik kialakulását. Ezek az iskolák a világon elsőként kísérleteztek enyhén értelmi fogyatékos gyerekek „normál” csoportba történő felvételével. Tapasztalataik azt mutatták, hogy azok a gyerekek, akik a felvételkor verbálisan és intellektuálisan elmaradtak ugyan társaiktól, de ezen kívül pl.: zenei érzékük, vagy rajzkészségük, vagy kézügyességük jó volt, azok a 9-11. életévük környékére behozták lemaradásaikat anélkül, hogy külön fejlesztették volna. Egész idő alatt csak abban erősítették, amiben jók voltak, egyéb területeken pedig az osztály húzta magával őket. Ezekben az iskolákban nincs bukás sem. Ez egyfajta megelőlegezett bizalom, melyet a tapasztalatok szerint a gyerekek meg is hálálnak, és később behozzák lemaradásaikat.Elöljáróban ennyit szerettem volna elmondani a Waldorf-iskolákról. Természetesen ez a kép a dolgozat egésze után sem lesz teljes. Itt csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy érdemes a Waldorf-pedagógiával foglalkozni, mert eredményei jelentősek.
Az osztálytanító, a főoktatás, és az epochális rendszer
Az osztálytanítónak meghatározó szerepe van a Waldorf-iskolákban, mivel 8 éven keresztül minden nap együtt van az osztályával. (A 8. év után minden osztály választhat magának egy osztályfőnököt, az addig megismert szaktanárokból). Képzésére ezért nagy hangsúlyt fektetnek a Waldorf-tanárképzők, melyhez feltétlenül kell, hogy társuljon az egyén részéről egyfajta elhivatottság, nyitottság, fejlődni akarás, a gyerek iránti megismerési vágy, mert a pedagógus hivatás egész embert kíván. Mivel a gyermek lelkét a fogváltástól a nemi érés kezdetéig az eleven képszerű és művészi hatások tudják megérinteni, és kibontakozását megfelelő módon segíteni, ezért az osztálytanítók képzése sem elsősorban intellektuális, hanem egyfajta önmegismerő, önnevelő, művészi folyamat. Ebben a folyamatban ő maga formáz, fest, rajzol, énekel, zenél, táncol, színészkedik, improvizál, és emellett olyan gyakorlatokat végez, melyek fejlesztik kommunikációs készségét, empátiáját, intuitív képességeit, érzékenységét a gyermek egész lényével szemben. Megtanulja a gyerek testi, lelki, szellemi változásainak, fejlődési lehetőségeinek történetét orvosi, antropológiai, pszichológiai, pedagógiai nézőpontból. Persze megtanulja a történelem, az irodalom, a matematika, a földrajz stb. tárgyak anyagát is, de ezt is annak jegyében, hogy képes legyen azt gyerek életkori sajátosságainak, temperamentumának megfelelően tanítani. Steiner szerint a tanítónak ebben az időszakban egyfajta pozitív tekintélyként, példaként kell, hogy álljon a gyerek előtt. Ezt a tekintélyt a tanító nem kivívja, hanem szeretetteljes, emberi, odafordulásának következményeként alakul ki. Az osztálytanító tartja az un. főoktatásba tartozó összes tantárgyat. Minden reggel ezzel kezdődik a nap. Ideje másfél, 2 óra. A napnak ebben a szakaszában a legfogékonyabbak, a legbefogadóbbak a gyerekek, ezért itt tanulják a nagyobb figyelmet, koncentrációt követelő tárgyakat, mint pl.: írás, olvasás, számolás (ezekből persze később irodalom, nyelvtan, matematika lesz stb.). Természetesen nem padban ülve töltik az egész időt, hanem a következőképpen épül fel általában egy ilyen óra:
A tanár reggel bent várja a gyerekeket az osztályban, mindenkivel kezet fog, üdvözlik egymást, váltanak pár szót. Ha mindenki megérkezett, felállnak és elmondanak egy fohászt, mellyel kifejezik a tiszteletüket és hálájukat a világ teremtőjének, megköszönik neki, hogy ott lehetnek, hogy együtt lehetnek, hogy tanulhatnak. Ez nem vallási szertartás, nem kényszerít rá a gyerekre semmilyen nézetet, hanem egyszerűen segíti az egymásra hangolódást, és annak az érzületnek az elültetését, mely megszabja majd a későbbi felnőtt viszonyulását is a világhoz, társaihoz. A felsőbb osztályokban így hangzik egy ilyen fohász:
A világba nézek én
Melyben ragyog a napfény.
Hol csillagok szikráznak,
Hol nyugodnak a kövek,
Hol élve él a növény,
És érezve él az állat.
Hol lelkében az ember
A szellemnek otthont ad.
A lelkemben érzek én,
Mely bensőmben él.
Isten szelleme szövi át
A Nap és a lélek fényét
A távlatokban odakint,
A mélységekben idebent.
Ó Istenem, hozzád fordulok
Kérlek add, hogy erő és áldás
Munkához, tanuláshoz
Bensőmben növekedjék.
/ Rudolf Steiner /
Ezután beszélgetni kezdenek bármiről, ami eszükbe jut. Ilyenkor előkerülhet egy rövid történet, vers, ének, de ilyenkor beszélik meg ki hiányzik, ki mit tud róla, ki látogatta meg. Ilyenkor mondják el az aznap születettek versét is, mindenkinek van ugyanis egy saját verse, amit az osztálytanító választott az adott tanulónak arra az évre. Ez a rész 20-25 percig is eltarthat, és óriási jelentősége van a gyermek személyiségének alakulásában. Az iskolába ilyen módon bevezetett gyerek tud figyelni, együtt tud működni a tanítóval, a társaival. Az együtt mondott fohász, vers, vagy ének megnyugtatja, a biztonság, az együvé tartozás érzésével tölti el őket. Ezzel a tanító nemhogy időt veszít, hanem nyer vele, mert így a gyerekeket nem kell fegyelmezni, hanem oldott családias légkörben folyhat át ez a rész az adott tárgykör tárgyalásába. Itt csak egy kiragadott példán keresztül szeretném bemutatni azt, hogyan is zajlik egy főoktatás. Az írás oktatását választottam, mert véleményem szerint ez mutatja be legszemléletesebben, hogy a Waldorf-pedagógia a legapróbb részletig figyelembe veszi a gyerek valódi igényeit, életkori sajátosságait. Első osztálytól kezdve tanulnak a gyerekek formarajzot, mely először csak a forma utánzásából fakadó mozgás átélését jelenti számukra. A tanító felrajzol a táblára egy hatalmas, színes hullámvonalat. A gyerekek a helyükről, vállból, karral kivitelezve a mozgást próbálják utánozni. Aztán a vállalkozóbb szelleműek kijárják a földön. Utána félretolják a padokat, megfogják egymás kezét és egy egyszerű dallamra, énekelve, ritmusosan lépkedve, kígyózva együtt is kijárják ezt a formát. Aztán kimennek az udvarra ott még nagyobb térben járják végig. Csak ezután másolják be a saját nagy alakú, simalapú füzetükbe, a kinyitott két oldalon áthúzódva, méhviasz színes krétájukkal, egy vonalon sokszor áthaladva, javítgatva. Ezek a formák fokozatosan bonyolódnak hurkokká, nyolcasokká, egymást keresztező vonalakká. Fokozatosan kezdenek el hasonlítani valamilyen állatra /pl.: egy hurokból fecske, abból f-betű /, vagy egy függőleges és egy vízszintes vonalból torony és abból T-betű. Ezekhez a betűkhöz mesék, történetek, mondókák kapcsolódnak, melyek bővelkednek az adott betűvel kezdődő szavakban. Csak később jutnak el oda, hogy „észrevegyék” ezt olvasni is lehet. Először csak a saját írásukat olvassák. Így a gyerek saját cselekvésére épül az írás és az olvasás tanítása, nem pedig a betűformák absztrakciójára. Mint tudjuk a mai írás is a képírásból finomodott ilyenné. Itt a festő rajzolásból és az egész test cselekvéséből, a tudatosan átélt térben, a kéz tevékenységéből vezet az út a megértés felé. Így a Waldorf-iskolákban szinte egyáltalán nincsenek diszlexiás, diszgráfiás gyerekek, akiknek a száma viszont más iskolákban növekszik. A főrész végén felállnak, közösen ismét elmondanak egy fohászt, melyben megköszönik, hogy együtt lehettek, hogy tanulhattak, bölcsebbé lehettek. Aztán előveszik a tízóraiukat, megköszönik a Napnak, a Földnek, a Természetnek, hogy megadta nekik ezt az ételt, és a tanítóval együtt elfogyasztják. A főoktatás tárgyai nem egyik napról a másikra változnak, hanem 3-4 hétig ugyanazzal a tárggyal kezdődik minden nap. Egy ilyen ciklust epochának /korszaknak / hívnak. Az epochális oktatásnak több előnye is van. Az egyik, hogy ugyanaz a személy tartja 8 évig az összes ide tartozó tárgyat. Így a gyereknek nem kell folyton más személyiséghez alkalmazkodnia, és ez ebben a korban, mint említettem meghatározó jelentőségű. Ez azért is fontos, mert könnyebben átjárhatóvá válnak a témák. Ha pl.: történelemből az ipari forradalmat tanítja, egyből elmagyarázhatja a gőzgép működését is. A másik előnye, hogy így sokkal jobban el tudnak mélyedni egy-egy anyagrészben. A két nap közötti éjszaka lehetővé teszi, hogy az adott nap anyaga, élményei rendeződjenek. Másnap nem szakad meg a folyamat, ezért egymásba fűződve a láncszemek egy sokkal mélyebb megértést tesznek lehetővé a gyerek számára. A két epocha között eltelt hosszúnak tűnő idő is a tapasztalatok szerint ugyanúgy a rendeződést, az elmélyülést segíti, és rövid ismétlés után biztosabb alapokra épülhet a következő anyagrész.
Egyéb tárgyak
A főoktatás tárgya után olyan tárgyak következnek, amelyek jellegüknél fogva is szintén ismétlést, gyakorlást kívánnak meg. Ezeket már szaktanár tartja. Ide tartozik pl.: az idegen nyelv, amelyből a Waldorf-iskolában első osztálytól kezdve kettőt is tanulnak. Természetesen nem írásban és nem nyelvtani alapon, és nem is az anyanyelvükről az idegen nyelvre fordítva, hanem ahogyan az anyanyelvét is tanulja a gyerek, közvetlenül az érzéki megtapasztalásból és az utánzásból kiindulva, mondókákon, énekeken, verseken keresztül.
Ide tartozik még az ének, a zene, melyekre már utaltam, hogy szerves részét képezik az összes tárgy oktatásának. Ezeken az órákon tanulnak furulyázni, ütős hangszereket is használnak, később néhányan húros hangszeren is megtanulnak játszani (líra, hegedű). Énekelnek kórusban is. Általában minden iskolának van nagyzenekara és több kisebb kamarazenekara is. Itt minden gyermek zene-közelben nő fel, és egy alap szinten mindenki megtanul énekelni, és valamilyen hangszeren játszani és ami a lényeg, hogy ezt szívesen teszi szabadidejében otthon is, egyéniségének természetes részévé válik az ének, a zene.
A festés, a rajz szintén a kezdetektől végigkíséri a gyerekek életét. Mint láttuk, ezek is megjelennek más tárgyak oktatásában (ld.: írás).
Nagy szerepet kapnak a kézműves órák is. Itt megtanulnak bánni a fával, fémmel, kővel, agyaggal. Eljutnak a házépítés minden mozzanatáig, tanulnak földmérést, könyvkötészetet és még rengeteg hasznos dolgot. Azon túl, hogy nagyon sok használati tárgyukat is el tudják készíteni maguknak, valóságos benyomásaik keletkeznek a különböző anyagok tulajdonságairól és ez így sokkal mélyebb megismerést tesz lehetővé. A formálás közben a gyerekben olyan erők ébrednek és hatnak, melyek lelkén keresztül testét és személyiségét is megfelelő módon tudják alakítani. Természetesen nem hagyható figyelmen kívül az alkotás öröme sem. Kézimunkázni is tanulnak. A produktum létrehozásán túl, a finom-motorikát is fejleszti.
A dolgozat elején említettem, hogy kert is tartozik az iskolához. Itt a Steiner által kidolgozott biodinamikus gazdálkodás elvei szerint folyik a munka. A gyerekek a különböző növények igényeinek megismerésén túl, maguk termesztik, gondozzák a növényeket. Így a szemük láttára bontakozik ki a magból a növény, ezáltal megtanulják becsülni, szeretni a természetet. Ehhez járul az is, hogy nem használnak semmilyen vegyszert! Steiner ugyanis rámutatott arra, hogyha a kertben a növényeket a nekik legjobban megfelelő helyre ültetik és azt nekik megfelelő növényekkel ültetik körül, ezenkívül kihasználják bizonyos növények természetes hatóanyagait, és mindez párosul az ember szeretetteljes gondoskodásával, akkor szükségtelenné válik az egyéb mesterséges védelem a kártevők ellen.
A mindennapi élethez tartozik a dramatikus játék, a színészkedés, a szavalás. A gyerekek a darabjaikat maguk írják, vagy írják át, maguk készítik el hozzá a díszleteket, jelmezeket – természetesen az osztálytanító segítségével.
Állandóan jelen van az oktatásban a beszédművelés is. Ennek alapja az alsóbb osztályokban az osztálytanító meséje, történetei, melyek tele vannak színes és gazdag képleírásokkal, részletes jellemrajzokkal, események kiemelésével, elhallgatásával, a hanghordozás, a gesztusok váltogatásával. A tantó persze fejből mesél, mert csak így tud kialakulni közte és a gyerekek között élő kapcsolat. Ilyen módon meg tudja szólítani a gyermek lényét, belső képteremtésre készteti, vezeti fantáziáját. Ez az improvizatív, változatosan hullámzó előadásmód a legkülönbözőbb temperamentumú gyerekeket is meg tudja érinteni. Ide kapcsolódnak a költemények, versek egész sora, melyeket eleinte a nyelvi dallam, a rím, a ritmus alapján, később a nyelvi gazdagság szerint válogatnak össze.
A mozgás, a ritmus és a tevékenység
Témám szempontjából fontosnak tartom kiemelni ezt a részt. Ezzel is szeretném hangsúlyozni azt, hogy a Waldorf-iskolákban az oktatás, a nevelés minden területe együtt, egy egységet alkot, a tárgyak nem különálló részek, hanem együttműködve, harmonikusan illeszkedve egymáshoz mindig a gyereket tartva szem előtt folyik a képzés. Tehát itt nem csak a testnevelés óráknak a feladata a testkultúra alakítása, a mozgásigény kielégítése. A mozgásszegény életmód ellensúlyozása itt már fel sem merül.
A fejezet címében megfogalmazott egész folyamatot átható mozgást, tevékenységet szeretném érzékeltetni.
Elsőként a ritmusról. A Waldorf-pedagógia a gyerekre, mint a természet, a világ részére tekint. Tehát tisztában van azzal, hogy nem vonhatja ki magát a nagy kozmikus ritmusok hatása alól. Ilyenekre gondolok, mint az évszakok, a nappalok és éjszakák váltakozása, a Hold változásai. Ezeknek a ritmusoknak meg kell jelenniük a heti, napi sőt, az órai ritmusokban is. Ha az ember nem egy harmonikus ritmus szerint él, az felborítja a saját ritmikus rendszerének finom egymásra hangoltságát. A rendszertelenség végső soron betegséghez vezet.
A Waldorf-iskolákban mindezt maximálisan szem előtt tartják. Az epochális oktatásról szóló részben már utaltam arra, hogy ez a rendszer nagyon jól biztosítja a gyerek számára azt, hogy egy állandó ritmust vegyen fel. Nem bontja meg ezt sem a tanárok személyének, se a tantermeknek a váltogatása, se az órai anyagok gyors és folytonos váltakozása. Itt egy nyugodt, fokozatos, a gyerek számára követhető, egyikből a másikba átnövő változás megy csak végbe.
Az évszakok változása is megjelenik minden tevékenységükben. A reggeli fohász utáni versek is az adott évszakkal kapcsolatban vannak. A fent említett kerti munkákban is tükröződik mindez. De ennél talán még szemléletesebben fejeződik ki az un. évszakasztalban. Ezt az asztalt terem egyik sarkában állítják fel, letakarják valamilyen lágy esésű szövettel, mondjuk selyemmel, és erre tesznek olyan
növényeket, terméseket, tárgyakat vagy bármit, ami hűen és rendkívül esztétikus módon adja vissza az adott évszak sajátosságait és hangulatát.
Szinte minden tárgy oktatásában megjelenik a ritmus. Említettem már a nyelv- és írásoktatást, és persze az ének, zene, tánc oktatása is ide tartozik. Ezen kívül nagyon domináns szerepe van a matematika tanításánál is. Itt mindig az egységből kiindulva vezetik le a négy alapműveletet, így jelenik meg a többi szám, de nem absztrakt jelként, hanem a gyerekek tapsolnak, dobbantanak, lépkednek stb., tehát itt is az egész lényükkel átélve ismerik meg a „kettősség, a hármasság” fogalmát, és így számukra a számok megint csak nem elvont jelként jelennek meg, hanem ritmusokban, törvényszerűségekben él bennük. /Itt jegyzem meg, hogy a számok jelölésére először a római számokat használják, mert ez sokkal közelebb áll ahhoz a valósághoz, melyből létrejött a számok jelölése. /
A gyerekek nincsenek passzív befogadásra ítélve, hanem – mint ahogy az már az eddigiekből is kiderült- minden ismeret elsajátításában aktívan, egész lényükkel vesznek részt, nemcsak az intellektusukkal. Ha pl.: a szabályos testekről tanulnak matematikából, akkor otthon elkészítik azokat papírból. Ha történelemből a római birodalomról tanulnak, akkor korhű jelmezeket készítenek, eljátszanak történeteket, egy kicsit benne élnek abban a korban. Ennek óriási jelentősége van a kultúrák mélyebb megértése érdekében is. Ha az állatokról tanulnak, nem boncolják fel őket, mert az nem vinné őket közelebb magának a lénynek megértéséhez, hanem megfigyelik a tulajdonságaikat, sajátosságaikat, „belebújva bőrükbe” teljesen átélve tudják megérteni, megismerni őket. Mindez persze az alsóbb osztályokban megismert állatmesékre épülve történik.
Nagyon sok példát hozhatnék még a mozgás, a tevékenység, a ritmus megjelenésére. Ahol viszont ez a legszemléletesebben, a legharmonikusabban megjelenik az a Waldorf-pedagógiának egy sajátos területe, az eurythmia, melyet mint említettem Rudolf Steiner alkotott meg.
Az eurythmia görög eredetű szó, szép, jó, harmonikus ritmust jelent.
Az ember minden megnyilvánulásával beleavatkozik a világba. Mozgásával, beszédével a környezetében is mozgásokat indukál. Egyszerű azt belátnunk, hogy az általunk megformált levegő tovább terjedve hatással van a környezetre. Egy ablaküvegbe ütközve rezgésbe hozza azt. Ha egy emberi fülbe jut, ott átalakítás után értelmes jellé változik. A beszéddel, a hanggal valami olyasmit alkotunk meg, amit nem látunk.
Az ember a beszédben mára már csaknem kizárólag az informatív tartalomra koncentrál és szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a beszéd érzelmi, akarati összetevőit. Az eurythmia visszavezet minket a hangok, a hangzók keletkezéséhez.
A magánhangzókban a lélek átélése fejeződik ki. Az „Á” például csodálat, szimpátia, kitárulkozás, az „É” elhárítás, antipátia. A mássalhangzók megformálásakor akadályt állítunk a kiáramló levegő útjába. Az eurythmia megmutatja, hogy a zárhangzóknál mozgásból forma (B), a réshangzóknál formából mozgás (F), ahogy a szilárd testek is mozgásból sűrűsödtek formává, és ahogy a tűz képes a szilárd formákat állandóan mozgó hővé alakítani. Az „L” és az „R” önmagába visszatérő mozgás, ami a víz és levegő elemekre jellemző.
Az eurythmia tehát egy olyan mozgásművészet, amely a beszéd és az ének mozgástörvényein alapul. A hangadó szervek számunkra rejtett mozgásait az egész testre, de főleg a karok mozgására kiterjesztve láthatóvá teszi.
A gyerekek az eurythmiát első osztálytól kezdve végig gyakorolják. Jelentősége óriási, hiszen a gyerekben élő és működő erőket bontakoztatja ki, segítve testének, lelkének megfelelő fejlődését. Így számukra a beszéd nem csak az információ közlésére alkalmas eszköz lesz, hanem az önkifejezés művészete is.
Testnevelés a Waldorf iskolákban
Dolgozatom mellékletében látható egy németországi Waldorf-iskolából (Braunschweig) származó testnevelés-tanterv. A táblázatból is jól látszik az, hogy csak a legfontosabb tényezők vannak feltüntetve: a gyerekre melyik életkorban, általában mi a jellemző és hogy bizonyos képességeit mikor és milyen jellegű gyakorlatokkal tudja a tanár a megfelelő módon kibontakoztatni. Nincsenek megszabva minimum szintek, hiszen tudják jól, hogy nem a méterek, és a másodpercek fontosak, hanem az egész ember fejlődése. A mozgáson, a cselekvésen keresztül is bizonyos lelki, akarati tulajdonságokat kell, hogy a gyerek kifejlesszen magában. Ebben a folyamatban természetesen testi vonatkozásaiban is megfelelően fejődik, hiszen ezek nem választhatók el egymástól. Mint az a táblázatból is kiderül, itt az első 2 évben nincs testnevelés óra, „csak” játék óra, melyet az osztálytanító tart. A gyerek ebben a korban még kötődik az osztálytanító személyéhez, ezért mindenképpen fontos, hogy ő tartsa ezt az órát is, melynek felépítését az kell, hogy vezesse, hogy a gyerek a társival együtt az egység élményét élhesse át. Ezért mozgásanyaga elsősorban népi játékokra épül, ezen belül is az énekes, mondókás, ritmusos körjátékok dominálnak. Az első két évben tehát nem pusztán mozgásról van szó, hanem a közösen átélt ritmusokon, énekeken, élményeken. A kör, mint a teljesség szimbóluma a teljesség élményének átélését, elmélyülését is segíti a gyerek számára.
A 3. osztálytól szaktanár tartja az órát, melyek hasonlóan, mint a többi tantárgy 45 percesek. Ettől kezdve válik alkalmassá a gyerek arra, hogy határozottabb mozgásformákat is elsajátítson, de még itt is mesékbe, történetekbe ágyazva, vagy utánzó játékok formájában. Ettől kezdve lép be az un. Bothmer gimnasztika is, melyben ritmus és térgyakorlatok dominálnak, célja pedig a test-és térérzékelés elmélyítése. Kidolgozásának alapjául a gyermeki szervrendszer alakulásának törvényszerűségei szolgáltak, így az jobban igazodik a csontok, az inak, és a véredények fejlődésének sajátosságaihoz. Egyre nehezedő mozgásformákon keresztül 12 éves koruk környékén jutnak el a tulajdonképpeni sportágakig, melyek természetesen megegyeznek az általunk ismert sportágakkal. Egyedül futballt nem tanítanak, mert -ezt Vekerdy Tamástól hallottam- pszichológiai vizsgálatok is megerősítették, hogy ebben a korban, a lábra koncentrált ilyen jellegű képességfejlesztés agresszív viselkedésre tesz hajlamossá.
Az általam látogatott iskolában a következő sportágakkal találkoztam: atlétika, torna, úszás, röplabda, kosárlabda, tájékozódási futás, mezei futás, íjászat és falmászás. (Az íjászatra és a falmászásra egy közeli nevelési központban van lehetőség kedvezményes áron.) Itt heti 3 alkalommal van testnevelés óra, ezen kívül röplabdából és kosárlabdából tartanak külön edzéseket is, emellett év végén megrendezik az ókori görög olimpiák mintájára a saját olimpiájukat, melyet teljes mértékig abban a szellemben, korhű jelmezekben bonyolítanak le -erre készülnek is külön pár alkalommal. Természetesen, mint ahogyan minden iskolában itt is az iskola lehetőségei, a környezet sajátosságai, a hagyományok befolyásolják a sportolási, mozgási lehetőségeket. Elindulnak kerületi versenyeken is, ott jó eredményeket is érnek el, pedig náluk sohasem a minél jobb eredmény elérése a cél, hanem az emberi teljesítmény maga, annak átélése, megbecsülése.
Az itteni Waldorf-iskolában a testnevelés órákon tapasztalt sajátos, bensőséges, felszabadult hangulat nagyon megfogott. A felszabadultság itt nem az indulatok féktelen kitombolását jelentette, hanem a gyereknek egy önmaga által egészségesen szabályozott, örömteli, fair játékát, mozgását. Írásban mindezt érzékeltetni szinte lehetetlen, de talán egy 3. osztályos óra leírásával mégis közelebb kerülhetünk hozzá:
A tanár a teremben várta a gyerekeket. Ez egyébként minden órára jellemző! Óra elején a gyerekek szabadon szaladgálhatnak a teremben, felmászhatnak a bordásfalakra, csimpaszkodhatnak a kötélen, tehát mindent igénybe vehetnek, amit csak lehet. Hozzá kell tennem, hogy óra előtt mindig példás rend volt a teremben. Ez a rész 3-5 percig tartott. A tanár szó nélkül odament a terem közepére és letérdelt. Akik ezt észrevették, már rohantak is, köréje ültek és így egy percen belül mindenki ott volt mellette. Elmondta, hogy „Halász-fogót” fognak játszani. Név szerint jelölte ki az első fogókat és már kezdődött is a játék. A végén nem hirdettek győztest! És ezt tapasztaltam a többi osztályban is, hogy a nem csapatjátékokban nem hirdetnek győztest, de ezt a gyerekek nem is igénylik, felszabadultan játszanak. Ezután szétszórtan helyezkedtek el és következett a Bothmer féle nyitógyakorlat. A tanár velük szemben állt és mutatta. Aztán leültek a terem szélén álló padokra, szemben a 4 kötéllel. Midig név szerint szólítva mentek egy-egy kötélhez. Így mindenki látta a másikat, szurkoltak is egymásnak. Akinek kevésbé jól ment ahhoz a tanár odament, segített. Ebből két sorozatot csináltak. Aztán a tanár azt mondta: „Van számotokra egy meglepetésem…mire visszajövök, alakítsatok egy szép, nagy kört.” A gyerekek nagy izgalommal és igyekezettel alakították ki a kört. A tanár beállt a kör közepére és felmutatott két kislabdát, amelyek ekkorra készültek el. Elmondta, hogy igazi bőrből készült és hogy fénymaggal van kitömve. Aztán azt mondta: „És most hidat építünk egymás közt!” Ez úgy történt, hogy a tanár a jobb kezében lévő labdát mindig a következő gyereknek dobta, mindig jobbra haladva, miközben bal kézzel elkapta az előző gyerek által visszadobott labdát. Közben volt, hogy valaki elejtette, ekkor a többiek elkezdték „cikizni”. A tanár erre csak nyugodtan azt mondta, hogy: „Ha mindenki arra figyel, hogy ő maga el tudja kapni a labdát, és nem a másik dolgával foglalkozik, akkor biztosan végig fog érni a kör és felépülhetnek a hidak egymás közt. Addig csináljuk, amíg egyszer végig nem ért a kör.” Utána is még kétszer-háromszor elejtették a labdát, de már senki sem kiabált a másikra, hanem lélegzet visszafojtva figyelt. Amikor végig ért a kör, mindenki felszabadultan ujjongott. A következő gyakorlathoz a tanár is beállt a körbe. A bal tenyerüket felfelé fordították, kanalat formálva belőle, a jobbat pedig lefelé fordítva rátették a másik bal tenyerére. Aztán egyszerre mindenki a kezeit a mellkasa előtt összetette, majd vissza. „A bal kézbe mindig kapsz, a jobbal mindig adsz”- mondta közben a tanár. Amikor már sikerült teljesen egyszerre csinálni, akkor útjára indította az egyik kislabdát. Később be kellett csukni a szemüket, hogy csak érezni tudják egymást és a labdát. Az utolsó gyakorlathoz egyes oszlopba álltak a gyerekek, a tanár velük szemben lerakott egy padot hosszában, a végéhez egy szivacsot. Közben mesélt. „Most mindannyian egy hajón utazunk…a hajó léket kap egy sziget közelében és elkezd süllyedni. Ezért egyesével végig kell szaladnotok a pallón és át kell ugranotok a szigetre. Ahogy a hajó süllyed, úgy távolodik is a szigettől. Akinek nem sikerül átugrania és beleesik a vízbe, az átváltozik vízi állattá, mert ez egy varázs víz…” A gyerekek óriási igyekezettel ugráltak át a szivacsra, amit a tanár minden sorozat után kicsivel hátrébb húzott és mindig szólt, hogy „ismét távolodik a sziget!” Akik „beleestek a vízbe”, azok egyből kérdezgették, hogy milyen állattá változtak. Óra végén a szokott módon felsorakoztak az ajtó elé, és ahogy mentek ki a teremből, a tanár mindenkivel kezet fogott, egy pillanatra egymás szemébe néztek és úgy búcsúztak el egymástól: „Viszont látásra!”
Az utolsó gyakorlatot láthattam egy szintén 3-as osztályban egy bemutató órán, melyet tanítóképzős hallgatóknak tartottak egy hagyományos iskolatípusból érkező osztállyal. Ott a gyakorlatot a végrehajtás módja szerint közölte a tanár, valakivel be is mutattatta. A gyerekek itt bizonytalankodva, nagyon alacsony intenzitással és kedvetlenül végezték a gyakorlatot. Később a tanár a pad vége és a szivacs közé betett egy 5 kilós medicinlabdát, mint „kényszerítő eszközt”, hogy ezzel kényszerítse a gyerekeket az ugrás hosszának megnövelésére. Ettől a gyerekek még pontatlanabbul hajtották végre a feladatot. Voltak, akik a labda és a pad vége közé érkeztek a talajra és aztán ugrották át a labdát, voltak akik megtorpantak a pad végénél és nem mertek elugrani.
Tudom, hogy messzemenő következtetéseket nem lehet levonni e két eset alapján, de az mindenképpen szembetűnő volt, hogy a waldorf-iskolai órán a gyerekek a félelem és bizonytalanság minden jele nélkül, felszabadultan és a tőlük telhető maximális intenzitással hajtották végre a feladatot.
A képzeletbeli hajó süllyedése és a sziget távolodása nem kelt félelmet a gyerekben, mert ő is tudja, hogy nem az a valóság, az egész csak játék. „Azt játsszuk, hogy süllyed a hajó és nekünk át kell ugranunk a szigetre…” Ettől kezdve a gyerek ezt a helyzetet a tőle telhetően megoldja, és egy percig sem kezd el siránkozni, hogy mi lesz vele: felszabadultan játszik! Persze eközben akarati tulajdonságai mellett testi képességei is fejlődnek.
Ezzel a példával csak érzékeltetni szerettem volna a két módszer közötti különbséget. Azt hiszem jól látszik az is, hogy a gyerek szempontjából, /nem a méterben mért eredmény szempontjából! / melyik az, amelyik segíti a gyerek egészének fejlődését.
Azt az eddig leírt fejezetekből láthattuk, hogyan hatja át a mozgás, a tevékenység az összes tárgy oktatását, így azt hiszem egyértelművé vált, hogy a testnevelés oktatása összhangban van ezzel és épít rá.
Most arra szeretnék példát írni, amikor a testnevelés órán tanultakat használják fel más tárgy oktatásánál. Erre legszemléletesebb példát egy hatodikos testnevelés órán láttam, amelyből csak ezt az egy részt szeretném kiemelni.
Az órán a görög birkózást vették. Mindenek előtt a tanár elmondta az ehhez tartozó mondát, aztán bemutatta az egyik gyerekkel hogyan is történik ez, miközben elmondta és bemutatta mit szabad és mit nem. Ebből a történetből kiderült, hogy ez a görög istenek egymás elleni küzdelmét jeleníti meg. A szabályok ismertetése abból indult ki, hogy a két birkózó összekapaszkodó kezei között kialakuló körben egy „üveg-világ van”, ezért úgy kell küzdeni, hogy ez az üveg-világ ne törjön össze. (Itt is érdemes megfigyelni a feladat közlését, felépítését, mennyire tökéletesen illeszkedik a gyerek életkori sajátosságaihoz.) Csak eztán kezdték el a küzdelmet, melyből a tanár a küzdelem szépségét és tisztaságát emelte ki, nem a mindenáron való győzelmet. Így természetesen a gyerekek is erre törekedtek.
Az itt elsajátított ismereteket tudja az osztálytanító az éppen zajló történelem epocha anyagába beilleszteni.
Végezetül szeretném összefoglalni tapasztalataimat, melyeket nem csak a testnevelés órákon, hanem a gyerekeket más órákon, szünetekben, egymás közt, a tanárokkal szemben is megfigyelve szerezhettem.
Ami első pillanatban feltűnt, hogy a gyerekek tartása sokkal egyenesebb, tekintetük nyíltabb, mint a más iskolákban tanulóké. Minden helyzetben, tehát egymás közt, órán, a tanárokkal szemben választékosan, szebben artikulálva fejezik ki magukat, mint kortársaik. Ide kapcsolódik, hogy semmilyen helyzetben nem hallottam káromkodni őket akkor sem, ha tanár nem volt jelen, pl.: szünetekben. Ami szintén nagyon megragadott, hogy a szünetekben nem ütik-verik, cibálják egymást, hanem maguktól játszanak kör-és fogó játékokat, közben énekelnek, nevetgélnek tehát egyértelműen a saját örömükre, egy belső indíttatásból teszik ezt, nem kényszerből! Az, hogy ezt láthattam számomra egyértelművé tette, hogy az itt folyó munka meghozta egyik legszebb gyümölcsét! Az egyik szünetben véletlenszerűen összetalálkoztam két hetedikes lánnyal, akiket hatodikos korukban hoztak át ide egy másik iskolából. Az egyik lány elmondta, hogy szülei azért íratták át ide, mert előző iskolájában állandóan fájt a feje a gyomra, alvászavarai voltak az állandó stressz miatt. Természetesen utált iskolába járni. Amióta itt van, azóta panaszai megszűntek, és szeret iskolába járni. Egy hatodikos lány lázasan is eljött iskolába annak ellenére, hogy szülei nem örültek az ötletnek. Egy másik iskolában melyik diák teszi ezt meg?
A testnevelés órákon azt tapasztaltam, hogy sohasem pusztán a mozgás volt a lényeg, hanem az egész személyiség alakulása. Minden gyakorlatból, játékból a másik segítése, az együttműködés eredményessége, a másik terének, szabadságának tiszteletben tartása volt kiemelve és ezt a gyerekek magukévá is tették. Így mindig egy felszabadult, de rendezett, családias hangulat alakult ki az órákon, mely véleményem szerint a tanár és diák között kialakult kölcsönösen tisztelet- és szeretetteljes emberi kapcsolatnak volt köszönhető.
Mint arra már a Waldorf-iskolák általános jellemzésénél is utaltam, az itt tanulók egyáltalán nem tudnak kevesebbet a más iskolákban tanulóknál, tehát az egy tévhit, hogy azért szeretnek idejárni a gyerekek, mert itt mindent szabad és csak eljátszanak egész nap. De ez talán érzékelhető volt ebből a dolgozatból is, hogy nagyon is pontos rendje, struktúrája van az egész folyamatnak, tehát nem ötletszerűen folyik az oktatás, sőt az itt tapasztalt összhang és rend messze meghaladja a más iskolákban tapasztaltakat.
Utószó
Dolgozatomban megpróbáltam egy átfogó képet adni a Waldorf-pedagógiáról. Ezért írtam elég hosszan az első iskola megalakulásának körülményeiről, a pedagógia megalkotójáról is. Igyekeztem bemutatni azt, hogy a Waldorf-pedagógia koncepciója teljes mértékig összhangban van az új NAT-ban megfogalmazott célokkal, alapelvekkel, a műveltségi területek oktatásának követelményeivel, tehát alkalmas arra, hogy segítségül szolgáljon minden tanárnak, aki majd saját, helyi tantervét, tanmenetét, óravázlatát írja, ebből is ötleteket, szemléletet, meríthet.
De ami miatt még fontosabb elgondolkodnunk ezen a pedagógián, az a bevezetőmben leírt tények! A Waldorf-pedagógia gyerek-és világszemléletét én a legmesszebbmenőkig követendőnek tartom! Az a pedagógus, amelyik nem képes tisztelettel, szeretettel és odaadással fordulni a gyerek felé, az csak árt a gyerek személyiségének és nem szabadna tanítania! Ideje lenne komolyan venni a pedagógus hivatást és ezzel együtt a pedagógus képzést is, mert – ugyan nagy szavaknak tűnnek, de- a jövőnk függ ettől!
A mostani oktatási rendszer passzivitásra kényszeríti a gyereket. Ezért fektettem dolgozatomban nagyobb hangsúlyt a pedagógiai hozzáállás mellett a tevékenységre, a mozgásra és természetesen a mindenhol „mostoha gyerekként” kezelt testnevelésre.
Utaltam arra is, hogy a testnevelés oktatásában is szemléletváltásra van szükség. Az iskolai testnevelésnek nem lehet feladata az élsport utánpótlásának nevelése. /Érdemes lenne az élsport mai helyzetén is komolyan elgondolkozni, mennyiben szolgálja valójában az embert? / Itt is nagyon jó példa lehet a Waldorf-pedagógia szemlélete, amire dolgozatomban több helyen is utaltam. Dolgozatom testnevelésről szóló részének megírásánál nem volt könnyű dolgom, mert egyrészt a Waldorf-iskolák testneveléséről tudomásom szerint nincs magyar nyelvű anyag, másrészt egy ilyen iskolába nehéz bejutni. Nem azért, mintha szégyellnék megmutatni azt, amit csinálnak, hanem a látogató zavarja azt a csodálatos atmoszférát, ami egy-egy órán kialakul. Amit meg is értek.
Végezetül arra szeretném még egyszer felhívni a figyelmet, hogy a Waldorf-iskolák több évtizedes tapasztalattal a hátuk mögött olyan, a helyi környezetbe, kultúrába illeszkedő, a társadalmi igényeknek is megfelelő, harmonikus, tiszta emberi, szeretetteljes viszonyon alapuló életet élnek, mely minden gyereknek megadja azt a lehetőséget, hogy legjobb képességeit kibontakoztatva válhasson belőle aktív, egészséges, döntésre képes, magával és a környezetével harmóniában élő szabad ember. Ha valakiben megfogalmazódott a jobbítási szándék, akkor dolgozatom megírása nem volt hiábavaló.
1 hozzászólás
Mayer Tímea · 2015. május 21. csütörtök – 14:04
Kedves András!
Nagyobbik lányom 5 és fél évet járt Waldorfba. Rengeteg jó tapasztalatunk van, és egy sereg „állami macerából” kimaradt a Waldorf védelme alatt. Viszont van egy probléma a Waldorffal, és ez nemcsak a miénk, jó pár gyerek élete volt a szemem előtt éveken keresztül. A lányom nem tudta kibontakoztatni a művészi képességeit és a 8. utáni időszakban nagyon el is züllött. Az iskola váltás, képességeinek kibontakoztatása megoldást hozott, még akkor is, ha sok – szerintem – felesleges követelménnyel járt együtt. Több osztálytársát átvitték állami iskolába, aki Waldorfban érettségizett és fel is vették egyetemre, közülük meg többen egyetemistaként „dőltek el”, annyira, hogy a kábítószer elvonót is megjárta egy fantasztikusan értelmes és tehetséges gyerek.
Nagyon sokat kapott a lányom a Waldorftól, amit tudott használni másik isklolában, de sok olyat is, amit élete végéig fog tudni használni – ezt szeretném kihangsúlyozni.
Kisebbik lányom most állami iskola 7. osztályába jár, látom a világnak ezt a részét is. Valahogy úgy érzem, mindkettő szélsőség. Ha lenne egy olyan iskola, amelyik a szélsőségek között tudna mozogni, az lenne nagyon-nagyon jó!
Mi erről a véleménye?
Üdvözlettel: Tímea