Bántalmazott gyerekként: a saját bőrömön is tapasztaltam, hogy milyen sok év(tized) alatt tud csak gyógyulni mindaz, amit a szülők, a felnőttek (pl óvónők, tanítónők) -a saját traumájuk feldolgozása helyett- elkövettek…

Úgy gondolom felelősek azért, amit és ahogy tettek függetlenül attól, hogy szándékos volt, vagy “jószándékból”…a trauma attól még trauma annak, aki elszenvedi.

Másrészt: ahhoz nem kell pszichológiai képzettség, hogy egy szülő belássa: tilos verni egy gyereket, tilos durván szidalmazni, megalázni, sötét szobába zárni…stb.

De hogy lesz “jószándékból” trauma?

Nos: úgy, hogy általában egy jószándékú szülő “jól tudja” előre, mit kell a gyerektől elvárni, követelni stb., hogy “rendes ember” legyen belőle. És “mindent” meg is tesz: legjobb óvoda, iskola előkészítő, legjobb iskola, plusz órák, fejlesztések, legjobb középiskola, felvételi- nyelvi felkészítő, legjobb egyetem stb. És végül ott áll a gyerek egy valóban piacképes szép diplomával, de szinte nulla élet-tapasztalattal, mert kicsiként nem lehetett önfeledten játszani, később tilos volt bulizni, szórakozni, mert az a “tanulás rovására megy”. Így képtelen lesz kikapcsolni, kikapcsolódni, örülni, lazulni, élvezni a pillanatot…

És bár a társadalom szempontjából sikeres lesz, de magánéletében boldogtalan, örömtelen, elégedetlen.

De mivel jól keres, megteheti, hogy jó ruhákba járjon, menő autója legyen, jó helyeken nyaraljon, de közben magának sem tudja/meri bevallani, hogy valójában nem élvezi és egyre inkább nyomasztani kezdi az érzés: “mindenem megvan, mégsem vagyok boldog…”.

Mindez miért? Mert a szülők nem voltak kíváncsiak rá! Hogy ki ő, milyen valójában, mit szeretne? Senkit sem érdekelt…sosem tapasztalta meg azt gyerekként, hogy: “itt és most anyának/apának jó velem lenni”!!! (Ezért elképzelhetetlen számára, hogy egy társnak jó vele lenni…)

Csak azt, hogy: “akkor vagyok jó/szerethető, ha jól teljesítek…anya/apa jobban tudja, mi a jó nekem, én -kis buta- nem tudhatom”…

És így nem is fogja tudni…40+ évesen kiköt pl nálam és fogalma sincs mit kezdjen ezzel a mardosó hiányérzettel a lelkében, miközben “mindene -kelléke- megvan”…

Fájdalmas a szembesülés, hogy az addig istenített szülei -akik csak jót akartak neki- nem is voltak kíváncsiak rá, és most felnőttként sem érdekli őket egyáltalán…

Nem tudják ki ő…csak a “mérhető dolgok”, amivel “dicsekedni” lehet -és valójában nekik fontos: “lám milyen sikeres gyerekünk van, mi mindent megadtunk neki, hogy sikeres legyen!”. Van is neki: lakás, kocsi, pozíció stb.

De nincs valódi öröm, meghittség, a hétvégi ebédeknél…nincs valódi kíváncsiság a másikra…és még sorolhatnám…

Ez is trauma egy gyereknek/felnőttnek…nem csak a verés.

#csiziandras

(Fotó forrása: pixabay.com)